Ron Marcell

A késő szocialista Magyarország gyerekeként születtem a nyolcvanas évek derekán. Generációnkat már megcsapta a nyugat szele, lehetőségekkel teli, boldog, szabad és szép élet reménye. Gyerekként láttuk mitől döcög szüleink élete, és oly egyszerűnek tűnt hogyan lehetne jobban csinálni. Hogy lehetne másnak lenni, jó felnőtté válni. Ideológiákkal felvértezve ugrunk neki a nagybetűs életnek, aztán az élet olykor orvul arcul csap. Ülünk és nézzük a megsárgult fotókat. Mit kellett volna másként tenni? Mit nem láttam akkor? De vajon nem mi küldjük azokkal a súlyos ütésekkel oly sokszor padlóra magunkat? Ebben az apokaliptikusnak hitt világban a béklyóink saját elménkből fakadnak, és a kulcs is nálunk van, amivel leoldhatjuk azokat. Lelkünkre kullancsként tapadnak a sérelmek, melyek szépen lassan leszívják az energiánkat, de megszabadulni tőlük csak akkor tudunk, ha nem tápláljuk tovább azokat! Bármivel el lehet maszatolni a dolgokat, de a problémák belül megmaradnak. A legnehezebb dolog megismerni valódi önmagunkat, megérteni saját belső világunkat, de ha sikerül, akkor ráébredhetsz, hogy külvilágból csak az sugárzik vissza rád, amit valódi lényed vetít ki rá. Nekem az írás abban segít, hogy jobban megértsem mi történik körülöttem, és talán ki tudjam bogozni az összekuszálódott szálakat. Leélheted az egész életedet anélkül, hogy felébrednél, de ha egy történetet is bárhogyan megírhatsz szabadon, akkor talán az életedet is formálhatod úgy, ahogyan akarod…